Valamikor középiskolás éveim felénél, sikerült egy kisebb összegre szert tennem egy hónapnyi kukoricacímerezés eredményeképpen Hódmezővásárhelyen. Ebből aztán sikerült beújítani az addig nem létező gépparkomba egy Tomos kisrobogót. Nem tartott sokáig a robogózás, mivel hamar rájöttem, engem a négykerekűek sokkal jobban érdekelnek.

   Később, egy szép nyári vasárnapon a székelyudvarhelyi autópiacon bóklászva (szokásos vasárnap délelötti program volt) találtam egy Oltcit Club 1.1-et, amit akkori tulaja szivesen elcserélt volna az én robogómmal, persze némi különbözetfizetés fejében. Azonnal elborult az agyam, mivel volt a hétvégi munkáimból összegyüjtve annyi pénz, amennyi szükséges lett volna a vásár nyélbeütéséhez. A másik érv az Oltcit mellett, hogy gyerekkoromban Romániában az autók túlnyomó többsége Dacia volt, ezért nem akartam én is ˝úszni az árral˝ , és Daciat venni. Márpedig az én testemre szabott árkategóriában nem nagyon lehetett mást beszerezni.

   Miután megosztottam családommal, es barátaimmal, hogy mire készülök, mindenki őrült állatnak nézett. Mivel mindössze 16 éves voltam, a családban a ˝minek neked autó ilyen fiatalon?!˝ kérdések röpködtek, meg hasonlók. Lázadó, feltünési mániától szenvedő, átlagosságból kitörni vágyó beteg, kamasz elmém lassan rávezetett, hogy mindenképpen meg kell venni az autót. Így aztán egy közeli faluban sikerült nyélbe ütni az üzletet, ahonnan egy ismerős vezette haza az autót.

   Hazaéertünk, a tömbház mögötti udvarban leparkoltam, pontosan az apám garázsa elé. Azonnal hivtam a barátokat, haverokat, akik rohantak, hogy a csodájára járjanak. Miközben mutogattam az autót, határtalan büszkeség uralkodott el rajtam, amit a haverok irigységet mutató nyugtalan arcai csak nyomatékosítottak bennem. A 30x40 méteres udvaron legalább 10 km-t tettem meg hol tolatva, hol előremenet. Miután enyhült az újdonság ereje és megkaptam a szokásos atyai ba**ogatást, nekifogtam szerelni. Valamilyen ismeretlen októl vezérelve, szétbontottam a bal első ajtókárpitot, amit alig sikerült visszaszerelni, persze maradandó károsodásokkal.

  Az összeszerelés végeztével be is esteledett, így beraktam az autót a korábban általam  az udvar egyik sarkába épített fagarázsba. Az élet császárának éreztem magam, ahogy az ablakból a garázst néztem, amiben életem első négykerekűje állt, amivel azt csinalok amit akarok. Feledhetetlen érzés volt...

...Másnap reggel vigyorogva keltem fel, különlegesen éreztem magam, mert masodik napja voltam már boldog, gondtalan autótulajdonos. Reggeli, fogmosás, cipőhúzás, lecsattogok a második emeletről, hátrafutok a garázshoz, izgatottan nyitom az ajtót, kezemben a kocsikulcsommal(!). Kinyitom az autót Oltcitot, kulcsot be, indítom. Semmi. Indítom. Semmi. Kissé lerohadt vigyorral szállok ki belőle, majd a motorház megemelése, és az akkumulátor saruk megmozgatása után jókedvből méregbe váltani akaró személyemmel veszekedekve beülök. Indítom. És igen! Forog az önindító. Még mindig forog. Még mindig...Nem indul. Mégegyszer! Még mindig nem indul. Ekkor már nem veszekedek saját magammal sem, szidom a szutykot, káromkodok.

   Eközben megérkezik egy ex-Oltcit tulajdonos szomszéd, aki felvilágosít, hogy biztosan nem üzemmeleg motorral állítottam le, ezért ˝leköpte˝ a gyertyákat (magyarul a dús keverékből el nem égett anyag a gyertyára csapódott le) . Hát, van benne valami, ugyanis az udvar keretein belül nem nagyon volt alkalma felmelegedni a motornak, ezért szinte folyamatosan szivatóval üzemelt. Remek. Tudtam, hogy az Oltcit boxer-motoros, ezért -legalábbis apám daciájához képest- fura helyen vannak a gyertyák. Miután sikerült beazonosítani a gyertyák helyét, apám garázsába indultam gyertyakulcsért, amiről kiderült, hogy alkalmasabb egy kurva örömlány megkorbácsolására, mint az Oltcit gyertyáinak kiszerelésére. Ide extra hosszú kulcs kell...

   A csomagtartóban kaptam megfelelő kulcsot, kiszedtem a négy gyertyát, egyenként megpucoltam őket a gyerekkoromban tanult módszerrel (extrafinom csiszolópapír,majd drótkefe) . Visszaszerelem őket, csalódottabb lelkesedéssel indítom, közben titokban imádkozom hozzá. Az önindító nem mozdul, csak kattog. Nagyszerű. Az előző sarumegmozgatós módszerrel sem érek el semmit. Két nap alatt hatalmasra duzzadt autószerelői tudásommal megállapítom, hogy lemerült az akksi. Feszültségmérőt hozok, mérek, 10 V...tényleg lemerült. Mivel bikakábelem nem volt, apám daciájából szereltem ki az akksit (remélem nem olvassa, mert így, jópár év távlatából is szétrúgná a s**gemet :)) , amivel azonnal beindult. Újra éreztem némi autótulajdonlásból fakadó örömöt. Kiálltam a garázsból, majd megmostam, kitakarítottam, políroztam, fényesre pucoltam mindent. Már amennyire lehetséges volt ez a matt, háromféle fehérből álló, foltos külsejét illetően. A reggeli ˝incidenst˝ elfeledve újra a felhőtlen boldogságban ülök bele, hogy álljak vissza a garázsba, hogy tudjam apám akksiját visszaszerelni a kocsijába. Féluton az Oltcit leáll. Indítózók, elindul, majd megint leáll. Ezt háromszor megismételve megállapítom, hogy kifogyott a benzin. F*sza! Elmentem a közeli Mol-hoz egy Cola-s palackkal a kezemben, az utolsó vasaimat odaadtam 2l benzinért. Visszamentem, beletöltöttem az anyagot, hósszú, akksi-gyilkoló indítózás után beindult, gyorsan beálltam a garázsba, majd visszabütyköltem a daciaba az akksit.

   Este jöttek a haverok.A garázsban, és az körül beszélgettünk, köpködtük szét a napraforgómagokat. Életem elbonyolodásának okait meséltem nekik: ˝b**dmeg, ebbe tankolni is kell...az utolsó vasam is elment...˝ Ők jól mulattak rajta, de azért még mindig látszott az arcukon, hogy ők is szivesen viselnék az efféle bonyodalmakat. Miközben én fennsőbbrendűségemet mutatva valahol legbelül kezdtem rájönni, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez az autótulajdonlás...