Hol is kezdhetném a mai bejegyzést, ha nem a legfájdalmasabb ténynél, Golfikánál. Össze lett rakva, magyarul összehányva, és esetlenül várja a trélert a tömbház mellett szánalmasan meghúzódva. Naponta többször el kell mennem mellette, Ő csak csendben ül ott, és néz rám a kancsi, kerek, ártatlan szemeivel…
Amint irtam a pótautóként vásárolt dácia is el lett adva két hét használat után, mivel megelégeltem a sok használhatatlan autót, amik csak a nyűgöt, meg a költségeket vonzották az életembe. Az Audi is a szervizben töltötte a “szabadságát”, igy jutottam arra az elhatározásomra, hogy, ha már Golfika is megy, menjen a Dacia is, és maradjon csak hőn szeretett hétköznapi igáslovam, Dudi. Egyedül. Már miután felépül a betegségből, persze…
Igy jutottam el oda, hogy tiszta fejjel, és teljes erővel Dudi felépülésére koncentrálhattam úgy fizikailag, mint anyagilag. Nem volt könnyű a kivitelezés, tarkitva biztositói ellenállással, szerviz általi balfaszkodással (elnézést, ezt nem lehet szebben megfogalmazni). Az egész történet január 20.-án kezdődött, amikor is Kolozsvárról igyekeztem hazafelé, és egy átjárónál való megállásnál a mögöttem jövő kitudja milyen okokból kifolyólag még csak a fékpedál érintését is mellőzve teljes sebességgel megtöltötte a csomagtartómat a Mondeo-jával. Nem hiszem, hogy sorokat kellene pazarolnom arra, hogy mit éreztem akkor. Az eredmény ez lett :
A biztositóval, szervizzel, bürokráciával eltöltött három hét sem az életem legjobb időszakába való peiódus volt. A lényeg, hogy sikerült elérni a célomat, a teljeskörű javitást, aminek a költsége még az autó aktuális értékét is meghaladta. Én kötődöm az autóimhoz, számomra nem csak használati eszközök, ezért is még csak hallani sem akartam más lehetőségekről. A javitás megkezdésétől számitott hatodik héten lett kész az autó, khm... hogy is fogalmazzak, erős befolyásomra. Amikor csak időm volt, ott töltöttem az autóm mellett, hogy minden úgy, és olyan minőségi szinten történjen, ahogyan szeretném. Amikor csak alkatrész érkezett, ott voltam, és küldözgettem vissza a nem megfelelő darabokat. Ahogy mondani szoktam, ha már lúd, legyen kövér. Vagyis ha már javitunk, akkor csináljuk azt rendesen. Minden ki lett cserélve, ami a legkisebb alkalmatlanságot is mutatta, én pedig közben azon dolgoztam, hogy még jobb legyen az autó, mint azelőtt.
Igy került rá egy kis gyári szárny, vonóhorog, hogy védje a kocsit, ami persze idővel használva is lesz. Szinte teljes festést kapott, viszont teljes lakkozást, és teljes polirozást is.
Nem hittem a szemeimnek, amikor készen lett, és kivittem a napra. Egyszerűen gyönyörű lett a kocsi. Meghatóan, sugárzóan, szivbemarkolóan szép. A szine, a kiállása, az összhang, a kerekek, minden...egyszerűen tökéletes! Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segitségével hozzájárult az álmom (újra)megvalósitásához!
Ahogy készen lett, azonnal kezdett megrendülni bennem a korábbi meggondolatlan elhatározásom, miszerint csak Dudi marad. Egyszerűen képtelen vagyok úgy élni, hogy ne legyen legalább egy olyan négykerekűm, ami az elkészülési folyamatának valahol az elején, vagy közepén ne lenne. Tudom, ez betegség. Gyógyithatatlan betegség. Ahelyett, hogy ellene harcolnék, inkább beállitom a keresőt egy kisebb összegig, és reményteljes szemekkel, kavét kortyolgatva, egy jó szivarat szopogatva keresem a következő projekt alanyát. Hát kell ez nekem?! Kell!!!
Utolsó kommentek