A következő napokban, hetekben egyre csak lankadt a lelkesedésem az autót illetően. Egyre kevesebbszer indult be, az akksi egyfolytában a töltőn lógótt, a benzintank lyukas volt, eresztette az utolsó fityingeimre vásárolt anyagot. Nem kellett sok idő, megutáltam a gépet, de nagyon.Gyűlöltem a szorító fékeket, amik elöl a féltengely belső (!!!) felére voltak szerelve, utáltam a rommá porladó, rusnya, zöldes belsejét, a motortérben lakó pótkerekét, mindent. Pedig még egy métert sem mentem vele közúton…
Idővel kitaláltam, hogy bizonyára az összes hibája abból ered ( már amit nem a tervezése során b*sztak el ) , hogy nincs használatban. Ezért szorítanak a fékek, ezért nem indul 10-ből 8.szor. Eltökéltem, hogy használni kell. Ez elsősorban azért volt nehézkes, mert 16 éves korom miatt nem rendelkeztem jogsival. Apám hallani sem akart arról, hogy ő vezesse. Félt, hogy úton hagyja, és különben is utálta azokat a hülye szarv kapcsolókat (lásd a képen, bajuszkapcsolók helyett úgynevezett ˝ szarvak ˝ voltak benne ) . 
Egyszer sikerült rávegyem az öreget, már ősz volt, hogy a hétvégi házukban pihenő rokonok meglátogatásához használjuk az Oltcitot. Mai napig nemtudom hogyan sikerült elérni, hogy apám beleegyezzen, ugyanakkor a mai napig bánom, hogy megtettem. Borzalmas út volt. Az első forgalomirányító lámpánál leállt a szutyokja. Magabiztos, de határozatlan mosollyal nyugtattam apámat, miközben kipattantam, és a motorteret piszkáltam, anyám szótlanul ült a hátsó ülésen. Valójában f*ngom nem volt, hogy mi lehet a baja, vagy mit kéne tennem, de csodával határos módon újra beindult, így csak két zöldet kellett várjanak a kedves, dudálva anyázó polgártársaink. Sikerrel elértük azt az utolsó két km-t, ahol már nem hivatalos út vezetett a célig, így átvehettem a vezetést. Életem első igazán groteszk élménye volt, ahogy szárnyaltam a saját autóm igazi úton való vezetésének örömétől, közben meg f*stam össze magam a félelemtől, mert az autó egyre érdekesebb hangokat adott ki. Félelmem beigazolódásának megkoronázásaképpen a kocsi egy dombocska tetejétől 5 méterre leállt. Túlmelegedett. Mivel az Oltcitot léghűtéses motorral tervezték ( az állatok! ) a lassú tempótól ( a rossz út miatt ) nem volt elegendő hűtése a motornak. Kiszálltam. Felnyitottam a motortetőt (nem tudom miert gondoltam, hogy az megold bármit is ) .
És...... vártunk. Apám legszivesebben meggyújtotta volna az egészet, ezt olvastam a szemeiből, anyám csak türelmesen mosolygott a hátsó ülésről...
Aztán jókora szünet után nehezen újraindult , elvitt a célba, majd haza. Jobban gyűlöltem, mint eddig valaha. Hozzá sem nyúltam, rá sem néztem, nem törődtem vele sokáig. Így vészelte át a telet is a fagarázsban, szerencsére a hűtővíz nem tudott belefagyni semmiképpen...
Aztán eljött a tavasz. Hazajött egyetemi életét élő bátyám, és a szokásoknak megfelelően kellett menjünk húsvéti rokon-locsolgadásra. Engem cseppet sem zavart a dolog, mivel ilyenkor az ember egy kis ˝ adómentes profitra ˝ szokott szert tenni. A lényeg, hogy újabb semmit sem sejtő embert sikerült meggyőznöm, hogy menjunk Oltcittal, nagy buli lesz. Csak nem mindegy milyen értelemben.
Tényleg buli volt! Már az első megállónkból való távozási szándékunk zátonyra futott, mert hát... már miért is indulna be az a sz*r. Egy cigánygyerek segítségét kérve a betoláshoz, nehezen sikerült életet lehelni a boxerbe. A második megállónknál nagyon előrelátóan egy dombocska tetejére parkoltunk, biztos ami biztos. Persze szükségunk is volt rá, mert ugyancsak megtagadta az indulást a szutyok. Legurultunk, elindultunk, kicsit megkönnyebbülve tartottunk hazafelé, a szürkület miatt bátyám bekapcsolta a fényeket. Hiba volt. Pontosan Udvarhely központjában sikerült lerohadnunk, mint kiderült, nem volt töltésünk, ezért állt le a motor... Onnan vontatva sikerült hazakerülni. Beraktam a garázsba, elmormogtam egy ˝ k*rvaanyádat ˝ , majd rácsuktam a garázsajtót.
Még aznap meghírdettem az összes lehetséges helyen. Aztán eltelt 3 hónap, ami alatt csak annyit csináltam, hogy szétszedtem a porlasztóját, kipucolás céljából, de aztán nem lett belőle semmi.
Egy sejtelmesen hasonlóan szép nyári napon aztán egy ismeretlen hang szólt a telefonom túlsó végén. Az Oltcitról kérdezett, érdekelné, most azonnal megnézné. Majdnem besz*rtam, amikor eszembejutott az aktuális állapota az autónak. Akksi lemerülve, egy kerék leereszkedve, porlasztó szétszedve, a tank az utolsó csepp benzint is kivizelte magaból. Kértem egy órát az érdeklődőtől, majd eszeveszett szervezkedésbe kezdtem. Egy haver fújta a kereket, egy futott a palackkal a Mol-hoz, egy akksit töltött, én meg a porlasztót szereltem össze. Megérkezett az érdeklődő ürge, minden készen állt részünkről, viszont a kocsi nem indult, a változatosság kedvéért. Közöltem vele, hogy sajnálatos módon az autó nem indul, mivel pár hónapja ki sem mozdult a garázsból. Csávókám óvatosan félrelökott, 3 percet matatott a motortérben, majd beröffentette a szutykot. Pofánk leszakadt. Elvitte egy próbakörre, visszajött, alkudott, és elment vele.
Sosem gondoltam volna, hogy van annál nagyob öröm autós téren, hogy megveszed első saját autódat, de rádöbbentem, hogy amikor eladod, az az igazi! Ráadásul nyertem rajta pár láda sör árát is :))
Utolsó kommentek