Autózz csórón!

   Az Oltcit eladása után a józan ész nyert hatalmat, és az eladásból, meg a délutáni, hétvégi munkákból nyert pénzeket szépen banki letétben gyüjtögettem. Szándékom szerint addig gyüjtöttem volna, míg jogsit nem szerzek (már csak egy évem volt hátra a felnőtté válásig).

   A sz*ros Oltcit nagyon sok mindenre megtanított. Az autóbirtoklás az autóvétellel kezdődik, de nem ott végződik. Egy autót fenn kell tartani, adót, biztosítást kell fizetni, névre kell írni, karban kell tartani. Ezek egyikét sem ingyen adja az élet. És némi műszaki alapismeretekre is szert tehettem általa, közelebb kerültem az autók világához, ami egyre izgalmasabbnak, szebbnek látszott a fejemben.

   A gyüjtögető üzemmódot kb. fél évig bírtam, amikoris lejárt a bankbetétem, és a kezmbe került a pénz. Akkorra már szép kis összegre duzzadt, már futotta volna belőle egy hozzám hasonló korú, jó állapotú Daciára. Habár az átlagosságellenes elveim szigorúan Dacia-ellenesek voltak, be kellett látnom, hogy nincs más lehetőség egy racionális, józan döntéshez. Így hát győzött a józanság (amit azóta is annyira győlölök), mivel már közelgett a jogsiszerzés időpontja, és elkezdtem eladó Daciák után keresgélni a környéken. A család, meg barátok felé az volt a magyarázatom, hogy fél évvel söfőrvizsga előtt azért kell autót venni (megint), mert addig sikerül majd testreszabni, feljavítani, stb. Persze ez csak egy kib*szott magyarázkodás volt, még saját magam előtt is. Az igazi ok az a misztikus, meg nem magyarázható, varázslatos, rettenthetetlen autóbirtoklási vágy volt. Mint amikor az általános iskolában mindennél jobban vágytunk a csajozásra, de közben tartottunk is tőle...

   Szóval folyt a keresgélés, több tucatnyi eladósorba került Dacia megtekintése után sikerült nem is messze találni egy elfogadható állapotút, korrekt összegért. Még aznap sor került a megvételére, amiután az autót már apám vezette haza. Az Oltcittal ellentétben szivesen vezette, mert 5 évvel fiatalabb volt az én új szerzeményem az övénél, (részben) ezért jobb állapotú is. A vásárlás után a maradék pénzből kapott cd-lejátszót, üléshuzatot, meg egy-két, a ˝sufnituning˝ kategóriába illő fejlesztést is. Ezek közül kiemelném a kék színű helyzetjelző-ízzókat, még fontos részletei lesznek a sztorinak. Viszonylag sokat használtuk az autót, hol apám, hol bátyám kormányzása alatt. Gond nem volt vele, tette a dolgát.

   Aztán eljött a nagy nap, és kezembe vehettem hajtásimat. Legalább 14 éve vártam ezt a pillanatot, vagy legalábbis, amióta az eszemet tudtam. Rohadt jól éreztem magam, gyorsan beletankoltam 10-15 liter benzint a kocsiba, és a haverokkal (meg az akkori csajommal) kocsikáztunk a városban, és környékén. Mindennél jobb érzés volt (na jó, kivétel a szex, meg még egy pár dolog :)) ) már igazi sofőrként vezetni igazi utakon az igazi autómat. Persze suliba is azzal jártunk, meg szinte mindenhova. A mai napig nem értem, amikor visszatekintek, hogy honnan a pi**ából volt mindig pénzem tankolni bele. Karbantartani alig kellett (legalábbis Daciás mércével), voltak szokásos, tipikus nyűgjei az autónak, amiket szerencsére itthon, sajátkezűleg, apámtól tanult módszerekkel, és tőle csórt szerszámokkal sikerült mindig megoldani. Ilyen volt a heti rendszerességgel folyó féklégtelenítés, karburátorbeállítás, előgyujtás állítás és hasonlók.

   Közben sikerült a nevemre iratnom az autót (na, ez egy külön posztot megérdemlő történet...), majd nemsokára egy számomra teljesen ismeretlen dolog következett, legalábbis autótulajdonosi oldalról nézve. MŰSZAKI VIZSGA. Szerintem az öregautót birtokló olvasó hátán, karján feláll most a szőr (baszki, még nekem is...), mint a vizslával szemező macskának. Határozottan érkeztem a vizsgaállomáshoz, biztos voltam benne, hogy az autó hibátlan, legalábbis müszakilag. Tévedtem. Hátsó fékek aránytalanul, és gyengén dolgoznak, hangzott el a mérnöki megállapítás. K*rva jó, pénzem nincs, lassan már autóm sem, ha nem tudom levizsgáztatni. Megoldásképpen egy kisebb családon belüli hitellel a zsebemben elvittem az autót a helyi Dacia márkaszervízbe, mert nem akartam otthon tökölni, nem értettem akkor még a hátsó fékhez, meg hát ˝jó autó ez, megérdemli!˝. Ekkor jött csak az igazi szo**ás... 2 napi szerelés következett, legalább 3 szerelő kezén ment keresztül az autó, senki nem kapta a hibát. Persze fékpofáktól a szabályzón keresztül a fékhengerekig mindent kicseréltek nekem, de amikor már a főfékhengert is ki akarták cserélni, akkor megálljt parancsoltam. Ha a főfékhenger lenne a hibás, akkor az első fékek sem lennének jók, mondtam. Némi huzavona után sikerült visszaszereznem a forgalmimat, mert megtagadtam a szervíz által elkért összeg egy részének kifizetését, miután szarabb autóval kellett távoznom, mint amivel érkeztem. Végül győzött a korrupció, az esélyegyenlőtlenség, a csalás, de csak meglett az a műszaki...

   Ezek után az autó csak tűrte a kiképzést, amit egy friss jogsis, álló farkú, még kamasz tulajtól csak kaphat egy kocsi. Sikerült egy-két büntetést is összeszedni, az előbbiekben már említett kib*szott kék helyzetjelző sikerült a harmadik napon bajba sodorjon, miután volánhoz ültem. Mivel az ilyesmi nem volt engedélyezett (teljesen érthetően...) , egyik reggel suliba igyekezve sikerült a város leggecibb, legseggfejebb fakabátjának az egy hete mosdatlan szemeiben a fosszínű csipát kékre világítani. Azonnal lemeszelt, majd nagy komótosan odacsoszogott, mintha a heréin lépkedne. Még az én hullaszínemtől sem rezzent meg a lelketlenje, majd örömtelien, gúnyosan mosolyogva a mindössze három napos büntetlen jogosítványomon jól megb*szott...

   Aztán sokmindent átéltünk az autóval. Egy téli vasárnap reggelen nem volt hajlandó indulni a rohadt hideg miatt, amivel füstbe ment tervé tette a szokásos autópiacozás illúzióját. Erre nagyon érzékeny voltam, és annyira felidegesített, hogy a bakancsommal akkorát rúgtam a jobb hátsó kerék fölé, amekkorát csak bírtam. Persze meg is látszott, nem is kicsit...A kikalapálás, gittelés, csiszolás után rájöttem, hogy valószínű az egész sárvédőt festeni kell, mert hanem iszonyú foltos lesz. Ez persze nem fért bele a költségvetésbe, ezért akkori barátnőmnek kézügyességét kihasználva festettem egy ˝Eric Cartment˝ a foltra, amiről sajnos sehol nem kaptam képet, pedig elhihetitek, k*rva jól nézett ki!:)) Szereltem is eleget időközben, meg költöttem rá a pénzt, de..., szégyen, nem szégyen, megszerettem. Még magam előtt is pironkodtam, hogy ekkora közhelyes barom lettem, én, aki mindig utált átlagos lenni, egy olyan kocsit szeretek, ami minden második embernek van 400 kilóméteres körzetben. Még egy feliratot is gyártottunk a hátsó ablakra egy haverral (˝Life is too short, to have boring cars˝). Mintha a wc-n ülnék egy ˝nem szarok˝ feliratú polóban. Később, kb. egy éves tulajdonlás után annyira szarráment szegény, hogy döntöttem. Eladom.

   Érettségi előtt pár héttel meghírdettem a legnépszerűbb hírdetőújságban, gondoltam idő kell az eladáshoz, mivel autóeladási tapasztalataim ezt mutatták. Három nap múlva pofámmal leszakadva álltam a tömbház előtt az autó árával a kezemben, és néztem, ahogy távolodik az utcában. Hihetetlen volt, szerintem az életben soha többé nem fogok ilyen gyorsan eladni semmit, pedig de jó is lenne néha :))